A látogatás

I úr ma újra megjelent a templomnál. Noha hónapok óta nem járt errefelé, ebben természetesen semmi meglepő nincs, hiszen ma érkezik a püspök. A püspök pedig mindössze évente háromszor látogat el a városba, ezen tény pedig nyilvánvalóan elég fontos ahhoz, hogy félretegye képzelt sérelmeit. Az természetesen véletlenül sem fordulhatna elő, hogy az atya ne őt higgye a város legbuzgóbb hívének. Így tehát már kora reggel jelentkezett, és azonnal fontossá tette magát.

Alapvető, hogy I úr mindent mindenkinél jobban tud, és efelől senki sem kételkedhet, hisz ő maga gondolja így. Márpedig ő tudja ezt a legjobban. Ezért is jött melegítőben, mert már előre tudta, hogy neki kell majd az érdemi munkát elvégeznie, ha az egyházközség méltóképp akar felkészülni a püspök fogadására. Azonnal felismerte, hogy a rózsák rossz helyre lettek ültetve. A helyes pozíciótól több mint tizenöt centiméterrel balra. A sekrestyés későn kezdte meg a takarítást – megint. Nem tudja talán, hogy ha helyesen, fél órával ezelőtt fogott volna hozzá, akkor fél órával korábban fejezhette volna be? Ráadásul a szőnyegeket rossz sorrendben tisztítja. Bezzeg régen, amikor még mások is értettek a dolgokhoz, nem csak I úr...

A Mária ikont is neki kell elvinnie a virágoshoz, mert ez olyan fontos feladat, amit másra a pap nem is bízhatna. A virágos azonban messze van, vezetni ő pedig sajnos nem tud. Ez természetesen semmi fennakadást nem okoz, mert akkor valaki őt elfurikázza az ikonnal együtt. A közút azonban roppant veszélyes terület. Éppen ezért létfontosságú, hogy minden kereszteződésben előrehajoljon – bizánci felsőtestével kitakarva a kilátást –, és ő maga győződjön meg róla, hogy biztonságos a továbbhaladás. Hogy a sofőr így nem lát? Pontosan ez a lényeg! Ki bízná a tájékozódás életbevágó feladatát másra, mint I úrra? A sofőr legyen elégedett, sőt, hálás, bölcs útmutatásáért és utasításaiért, hisz így vannak mindketten a legnagyobb biztonságban. Na, ugye.

Megérkezik a püspök. I úr nem köszön neki, csak beszél hozzá, magyaráz. Anekdotázik. Köszönni, ugye a jövevénynek illik, ő pedig nem holmi vendég, aki csak most lépett be. Ő itt volt eddig is. Itt van most is, nyílván itt lesz ő mindig is, mint maga a templom.

Ebéd. I úr nem eszik, nem invitálta senki. Ez amúgy sem számítana, de ő most nem éhes. Evés helyett száját inkább beszédre használja; a püspökhöz évente csak háromszor beszélhet, meg kell ragadni az alkalmat. Van ugyan egy-két kellemetlen közjáték, de ő mindet mesterien oldja meg. Például, a püspök terítéke nem volt tökéletesen elhelyezve, a villa kicsit ferde. I úrnak kellett megigazítania, hogy teljesen párhuzamos legyen az asztal szélével. Persze ezzel várt addig, míg az atya leül, s így kénytelen szerető gondosságának szemtanúja lenni, de hát ez csak természetes. Milyen jó tett az olyan, amit senki nem lát? Aztán a pap és a püspök egymás között olaszul kezdenek beszélgetni. No, ez elég kétségbeejtő – milyen dolog az, hogy a püspök nem rá figyel, és ráadásul ő még nem is érti, miről beszélget egymással a klérus! De amilyen leleményes Odysseos ez az I úr, kreatív megoldásával nem is várat sokat magára. Nyomban közbevág, és hangosan egy hosszú anekdotába kezd, a többiek türelmesen hallgatnak és figyelnek; ahogy I úr mondaná, teszik a dolguk.

Az ebéd után szieszta jön; ha pedig a püspök alszik, akkor semmi szükség arra, hogy I úr is itt legyen, a készülődést befejezhetik mások. Legyenek hálásak, mert mint taglaltuk, I úr már délelőtt elvégezte a munka oroszlánrészét. Ő majd este jön vissza, az akathisztra.

Hét óra, meg is érkezett. Belép a templomba. Az ima már elkezdődött pár perce, a pap középütt áll, fohászkodik; jobbra trónján a püspök, balra a stallumban a kántorok. Lassan megy előre a padok között. Rájön, hogy eléggé kimelegedett, hisz autó nélkül már másodszorra gyalogolt fel ide hazulról. Szerencsére van megoldás. Félig lehúzza melegítőjének cipzárját, felfedve mezítelen, szőrös mellkasát. Így majd jól kiszellőzik, és melege sem lesz többet. Felméri a helyzetet. Nem ülhet csak úgy be a nép közé, akkor rá nem jutna a figyelemből. Helyesen ítéli meg, hogy a kántorok túlságosan is előkelő helyen állanak a püspökkel szemben. Ezért felmegy a jobb kéz felőli stallumhoz, és a püspök mellé áll. Így a helyes: ha valaki a ritka vendéget figyeli ima közben, lássa I urat is mellette, szőrös mellkasával együtt. Az már meg sem fordult a fejében, hogy a sok gyaloglás, a dezodor mellőzése, és a melegítő szett hiányos mosása következtében nem csak külleme, de illata is hagy maga után némi kívánnivalót. De ezért mégsem szabadna elhamarkodottan elítélően vélekednünk I úr megjelenéséről. Hisz joggal gondolhatja, hogy ha ő meg tudta szokni mindennapi szagát, ő, aki minden iránt a tökéletesség igényével lép fel, akkor a közönséges többiek is képesek erre.

Igen, minden a helyén van – szemléli a szertartást a püspöki trón mellől. Elégedettséget és kis büszkeséget is érez. Elégedettséget, mert hát minden, amitől az akathiszt elnyerhette ezen pompáját, az ő áldozatos munkájának eredménye. És persze büszkeséget, mert abban a megtiszteltetésben részesíthette a püspököt, hogy I úr mellett imádkozhatott. Igen, minden rendben van, – mondta magában, – nyáron, ha megint jön a püspök, jövök majd én is.